7. rész

„Hogy-hogy nem emlékszel?” Ültem a pulton míg ő ült a kis ebédlő asztalomon és iszogatta a teát, amit neki készítettem. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy semmi sem rémlik neki. Amit tett és tenni fog az borzalmas. 

     

„Már mondtam, de elmondom még egyszer. Nem tudom. Nem éreztem semmit, olyan volt mintha aludtam volna.” Magyarázta nekem, de ez az egész, olyan hihetetlennek tűnt.

„Nos, az biztos, hogy ébren voltál. Ennyit tudok mondani. Megöltél másokat tegnap este és majdnem alkaptál engemet is.” Minden alkalommal mikor rám nézett,akárhogy is akartam nem tudtam segíteni, de tekintete rémült volt. Mindig ellenőriztem és ügyeltem arra, hogy továbbra is zöld maradjon írisze, mert egy óvatlan pillanatban ismét átválthat, azzá a félelmetes, nagy vörös szemekké.

„Nem tudom mi történik. Csak álmodok. Mindenhol, ahol voltam az elmúlt egy hétben, pusztítás követett engem, mint egy rabszolga a főnökét.”Túrt bele elkeseredésében hajába és lefelé görbült szája.

„Most eltudod mondani, hogy mi is történt veled pontosan?” Csendben maradt, más fele nézett. Kell, hogy legyen valami ötlete. Kellett valami szerencsétlenségnek történnie, ami miatt ilyen lett. A szemem sarkából láttam, hogy szólásra nyitotta a száját. Idegesen vártam, hogy mondja el, amit tud. Ehelyett felvette a bögre teát és a szájához emelte.

„Körülbelül egy hete történt.” Kezdett bele. Én pedig próbáltam felkészíteni magam arra, ami következni fog. „Egy klubban voltam a barátaimmal.” Kuncogott kissé, majd folytatta. „Pár feles vodka és néhány körsó sörön túl voltam, egy kicsit bele is száll a fejembe, így sétáltam kifele. Ilyenkor találkoztam vele.”

„Kivel?” Értetlenül ráncoltam homlokomat, hogy kiről beszél.

„Ne szakíts félbe!... Odamentem hozzá.” Elhallgatott és kortyolt egyet a csészéből. „A neve Saraphina, ő egy csodálatos teremtés.” Elhallgatott ismét, mintha gondolkodna. „Más volt, mint a többi nő, akit valaha láttam. Szépsége nem e világi volt. Azt hiszem el kellett volna futnom, nem gondoltam volna, hogy nem ebben a világban él.”

„Ezt hogy érted?” Kérdeztem és a fejem a falnak vágódott, majd egy kéz szorosan a torkom köré fonódott. Felnéztem és láttam, hogy Nathan próbálja visszaszerezni az irányítást, de a szeme újra vörössé kezdtek lassan válni.

„Mondtam, hogy ne szakíts félbe.” Vésődtek körmei a nyakamba és éreztem, hogy a vérem lefolyik a nyakamon beszutykolva ingemet. Körmei jobban bőrömbe vésődtek és elkezdtem aggódni. Közelében volt egy nagyobb vénámnak és ha azt felszakítja akkor én elvérzek.

„Nagyon sajnálom, nagyon sajnálom. Kérlek állj le Nathan, kérlek.” Könyörögtem, de nem működött. Ő csak ravaszan elmosolyodott és elkezdett gonoszan nevetni.

„Hmmm, hogy mi? Érzem a félelmed.” Igaza volt, majd tovább nevetett a vállam felett. „Az összes adrenalinod keveredik az édes véreddel. Ez olyan, mintha te próbálnál számomra jobb drogot összeállítani.” Ekkor tudtam, hogy elment. Végleg elvesztette az irányítást és elszabadult benne a démon.

Démon. Ez volt az egyetlen dolog, ahogy őt lehet hívni. Az egyetlen dolog, ami hívja őt. Ő nem egy ártalmatlan vérszívó volt, amit a filmekben vagy a televízióban lehetett látni. Nem, ő volt a véres pokol definiciója.

„Megyek élvezni ezt! Mélyen köszönöm az együttműködést.” Nem várta meg, hogy mondhassak bármit is. Csak kinyitotta a száját és a négy pontott a nyaki vénámra helyzte. A metszések a vékony izmomon keresztül súlyosan károsítják a vérem útját, ha nem fog elég vér jutni a szívemhez meg fogok halni. Ez a vég, csalódtam. Soha nem csináltam semmi hasznosat az életemben, kezdtem kimerülni, aztán csak feladtam.

Mielőtt elvesztettem volna az eszméletem hallottam egy megvető ordítást Nathantől. Minden erőm lassan elúszott, kénytelen voltam belekapaszkodni vér vörös hajába. Majd karjaiba estem. Minden amit kívántam, hogy örökre elaludjak. De sajnos nem kaptam meg azt, amire a legjobban vágytam.